Eleanor szemszöge.
Egy héttel később kiengedtek a menedékemről, és hogy őszinte legyek nem szívesen távoztam. Kiléptem hűvös, még is nyugodt szobámból, és már nem éreztem magamat biztonságban. Végig mentem a hosszú folyosón, minden szobába akaratlanul is bepillantottam. A látvány megszokott volt. Elhaladva szőke hajú lány szobája előtt, megálltam. Közelebb mentem, hogy jobban belássak a kis ablakon. A falon fel volt mázolva egy felirat "You're alone.". A színe piros volt, de nem hiszem, hogy kapott volna ecsetet, így elég logikussá tette, miért van itt. A kérdésem csak az lett volna, hogy mivel bántalmazta magát, de őszintén nem érdekelt. Gyorsan vettem az irányt a kijárat felé.
Dorothy odakint várt már. Mély levegőt vettem amikor a friss, éles levegőt beszívtam. Barátnőm szorosan megölelt, tudatta, hogy rá mindig számíthatok, és habár mostanában nem is volt elmondható, de rám is mindig számíthat.
-Haza viszlek, szüleid már várnak
-Nem akarok haza menni, menjünk ki a vasútra.
-Eleanor nem szeretném, ha oda mennél. - nézett mélyen a szemembe, tudtam, hogy félt, de kivételesen nem győzött meg óvni akarásával.
-Jó, akkor menjünk ki este. - mondtam, és elindultam haza felé. Erre különösebb választ nem kaptam. Egyből terelte a témát a lányra. Ugyan engem nem lepett meg, hiszen meséltem neki róla, de most kivételesen, nem szívesen.
Végül elmondtam neki, hogy a falra felírta a vérével, hogy egyedül vagy, és hogy nem tudom megmagyarázni miért, de valamiért féltem. Persze, ott képtelenség kivégeznie magát az embernek, nekem ilyen, az eszembe se jutott. De, ha akartam volna, se tudtam volna. Mivel folytonos ügyelet van, se aurád, se nyugalmad nincs ott gyakorlatilag, pedig pont ez a céljuk elvileg. Hogy a beteg, aki odamegy, nyugalmat leljen, és testi, lelki békét, nem pedig ellenkezőleg. De, ezt ne úgy fogjátok fel, hogy zaklatnak, és nem hagynak élni, csupán "védenek".
Miután Dorothy haza vitt, és megkaptam a szülői aggódást, és nevelést, a szobámba mentem. A délutánt pedig, alvással töltöttem el. Mire felébredtem már sötét volt. Gyorsan felléptem rég nem használt Facebookomba. Dorothy szokás szerint chaten nem volt fennt, így hagytam neki egy üzenetet, és vártam percekig. Közbe olvasgattam aggódó barátaim pár hetes levelét, ám az egyik, szíven ütött. A lány nem volt ismerősöm, de az üzenet tartalma bő volt, és sokat mondó. Nem, nem a lány volt, de mérget vettem volna, hogy a barátnője, akit azt mondta kivégeztek. Hirtelen arra gondoltam, hogy mi van, ha rosszul tudja, és még él? Aztán rájöttem, hogy ezt még nyilvánvalóan korábban írhatta. Végig néztem a profilját, már hónapok óta semmi friss poszt nem volt kirakva. Egyetlen egy ismerőse írt a falára. Egy kép volt, a BVBvel, kb. 2011-es lehetett. A szöveg csupán egy szó volt, "Örökké.". Két lány volt rajta, és a srácok. Megnéztem melyik barátja rakta ki, és kisebb megkönnyebbüléssel törődtem bele, hogy megtaláltam a szőke hajú lányt, Emilyt. Neki is ez volt az utolsó posztja, de nagy meglepődéssel vettem észre, hogy a poszt tegnapi. Lefagyva emlékeztem vissza, hogy nem láttam a szobájába őt, csak a feliratot. Gondoltam biztos ott van, csak nem látom, de most már nem vagyok ebben biztos. Hirtelen felpattantam a székről, tudomást véve, hogy Dorothy még mindig nem válaszolt. Azonnal a korábbi otthonomhoz vettem az irányt.
A portán a nő semmit nem tudott semmiféle Emilyről. Idegesen mentem a szobája felé, és mivel már nem voltam ott lakó, csupán csak egy vendég, ezért a biztonsági őrök azonnal ki is vittek. Szóval már nincs ott, és nagyobb veszélybe van, mint én vagy Dorothy. Ijedten futottam a vasútra, ahol nagy meglepetésemre, Dorothy nem volt ott. Kétségbeesetten győződtem meg arról, hogy teljes mértékben magamra maradtam.
Egy héttel később kiengedtek a menedékemről, és hogy őszinte legyek nem szívesen távoztam. Kiléptem hűvös, még is nyugodt szobámból, és már nem éreztem magamat biztonságban. Végig mentem a hosszú folyosón, minden szobába akaratlanul is bepillantottam. A látvány megszokott volt. Elhaladva szőke hajú lány szobája előtt, megálltam. Közelebb mentem, hogy jobban belássak a kis ablakon. A falon fel volt mázolva egy felirat "You're alone.". A színe piros volt, de nem hiszem, hogy kapott volna ecsetet, így elég logikussá tette, miért van itt. A kérdésem csak az lett volna, hogy mivel bántalmazta magát, de őszintén nem érdekelt. Gyorsan vettem az irányt a kijárat felé.
Dorothy odakint várt már. Mély levegőt vettem amikor a friss, éles levegőt beszívtam. Barátnőm szorosan megölelt, tudatta, hogy rá mindig számíthatok, és habár mostanában nem is volt elmondható, de rám is mindig számíthat.
-Haza viszlek, szüleid már várnak
-Nem akarok haza menni, menjünk ki a vasútra.
-Eleanor nem szeretném, ha oda mennél. - nézett mélyen a szemembe, tudtam, hogy félt, de kivételesen nem győzött meg óvni akarásával.
-Jó, akkor menjünk ki este. - mondtam, és elindultam haza felé. Erre különösebb választ nem kaptam. Egyből terelte a témát a lányra. Ugyan engem nem lepett meg, hiszen meséltem neki róla, de most kivételesen, nem szívesen.
Végül elmondtam neki, hogy a falra felírta a vérével, hogy egyedül vagy, és hogy nem tudom megmagyarázni miért, de valamiért féltem. Persze, ott képtelenség kivégeznie magát az embernek, nekem ilyen, az eszembe se jutott. De, ha akartam volna, se tudtam volna. Mivel folytonos ügyelet van, se aurád, se nyugalmad nincs ott gyakorlatilag, pedig pont ez a céljuk elvileg. Hogy a beteg, aki odamegy, nyugalmat leljen, és testi, lelki békét, nem pedig ellenkezőleg. De, ezt ne úgy fogjátok fel, hogy zaklatnak, és nem hagynak élni, csupán "védenek".
Miután Dorothy haza vitt, és megkaptam a szülői aggódást, és nevelést, a szobámba mentem. A délutánt pedig, alvással töltöttem el. Mire felébredtem már sötét volt. Gyorsan felléptem rég nem használt Facebookomba. Dorothy szokás szerint chaten nem volt fennt, így hagytam neki egy üzenetet, és vártam percekig. Közbe olvasgattam aggódó barátaim pár hetes levelét, ám az egyik, szíven ütött. A lány nem volt ismerősöm, de az üzenet tartalma bő volt, és sokat mondó. Nem, nem a lány volt, de mérget vettem volna, hogy a barátnője, akit azt mondta kivégeztek. Hirtelen arra gondoltam, hogy mi van, ha rosszul tudja, és még él? Aztán rájöttem, hogy ezt még nyilvánvalóan korábban írhatta. Végig néztem a profilját, már hónapok óta semmi friss poszt nem volt kirakva. Egyetlen egy ismerőse írt a falára. Egy kép volt, a BVBvel, kb. 2011-es lehetett. A szöveg csupán egy szó volt, "Örökké.". Két lány volt rajta, és a srácok. Megnéztem melyik barátja rakta ki, és kisebb megkönnyebbüléssel törődtem bele, hogy megtaláltam a szőke hajú lányt, Emilyt. Neki is ez volt az utolsó posztja, de nagy meglepődéssel vettem észre, hogy a poszt tegnapi. Lefagyva emlékeztem vissza, hogy nem láttam a szobájába őt, csak a feliratot. Gondoltam biztos ott van, csak nem látom, de most már nem vagyok ebben biztos. Hirtelen felpattantam a székről, tudomást véve, hogy Dorothy még mindig nem válaszolt. Azonnal a korábbi otthonomhoz vettem az irányt.
A portán a nő semmit nem tudott semmiféle Emilyről. Idegesen mentem a szobája felé, és mivel már nem voltam ott lakó, csupán csak egy vendég, ezért a biztonsági őrök azonnal ki is vittek. Szóval már nincs ott, és nagyobb veszélybe van, mint én vagy Dorothy. Ijedten futottam a vasútra, ahol nagy meglepetésemre, Dorothy nem volt ott. Kétségbeesetten győződtem meg arról, hogy teljes mértékben magamra maradtam.
Dorothy szemszöge.
Nagy nehezen keltem fel szamár füles könyveimről. Nem volt újdonság, hogy elaludtam tanulás közben. Viszont az igen, hogy Eleanor nem hívott. Elviselhetővé tettem a kinézetem, bár a sötétbe nem sokat számít, de ez mellékes. Elindultam Eleanor házához, de hamar eszembe jutott, hogy felesleges. Úgy is kiment a vasútra. A délelőtt hajthatatlan volt, így tudtam, hogy ott lesz.
Mindenhol csend, és a nyugodtság uralkodott oda kint. Kissé megkönnyebbültem, hogy barátnőm nem volt ott.
Fáradtan ültem le a domb tetejére. Mélyen szívtam be a levegőt, amit később egy csábító illat csapott meg. Szemeimet kinyitottam, és körbe néztem. Hirtelen megállt a szívverésem. Lefagyva néztem, a mögöttem álló gyilkost, aki lassan közeledve foglalt helyet mellettem. Sosem értettem miért keresi a társaságom, viszont még a sötétben is jól látszott megviselt, megnyúzott arca.
-Minden oké? - tettem fel a lehető leghalkabb, és legostobább kérdést.
-Nem, semmi nem az. Nagyon haragszol, hogy ide jöttem?
-Amíg nem érsz hozzám, addig nem. - mondtam gúnyosan
Csend uralkodott. Már nem éreztem olyan kínosnak a helyzetet, mint azelőtt.
Viszont a csendet, én törtem meg. - Hogy hogy itt vagy?
-Kellett egy kis nyugalom.
-Eléggé megviselt vagy. Ittál?
-Ha hiszed, ha nem, igen ittam, de nem attól vagyok ilyen rosszul. Hanem a napi gyógyszer adagtól.
Ashleynek igaza volt. - szólalt meg, kis idő múlva újra.
-Ashleynek? - húztam össze a szemöldököm
-Igen, ő mondta, hogy ezzel fogom magamat kinyírni. Lehet, jobban járnék, ha én is ölném őket, de akkor már rég megöltem volna magamat is.
-Itt van?
-Ki, Ashley? Ugyan, neki mindig van áldozata.
-Andy, vigyél el hozzátok.
-Tessék? - kérdezte meglepődve, és hangja mélyebb lett, mint valaha.
-Most! Most azonnal vigyél el hozzátok. Mitől félsz? Zsarolva vagyok, tudod, hogy nem merek szólni senkinek. Szóval, mitől félsz?
Andy kisebb tétovázás után elvitt a házukhoz. Nagyon nem tudtam az utat követni, ugyanis a sötétség mindent ellepett. Belépve a házba, nem is a vér szaga, amire számítottam, hanem férfi parfümcsapott meg. Jake és Jinxx a nappaliba ülve, megfagyva meredtek rám. Andy becsukta mögöttem az ajtót, aminek a hatására elfogott a félelem. Mit sem törődve semmivel, se senkivel, utamat a lépcső fele vettem, és felmentem. Benyitottam a szobába, ahonnan a hangokat hallottam, és fel voltam készülve a legrosszabbra. De nem, nem Eleanor volt. Számomra ismeretlen volt, az ágyon szenvedő lány. Ashley tekintetét rajtam tartotta, és magabiztos léptekkel indult meg felém, mintha felismert volna. Hirtelen hátrálni kezdtem, és beleütköztem a mögöttem álló Andybe. A félelem átvette felettem az uralmat, és tudtam, hogy hülye voltam, amikor ilyenre kértem meg Andyt. Hiszen, hogy bízhattam meg, egy idegen gyilkosban? Egész egyszerűen sétáltam be, a csapdájukba.
Ashley kaján vigyorral közeledett felém, én pedig az összeesés szélén voltam. Akkor Andy átkarolt, és megszorított, én pedig elkezdtem sikítozni.
-Fogjátok be a száját, még meghallja valaki! - kiabált fel CC
-Nekem van egy ötletem, hogy mivel. - húzta Ashley, még szélesebbre a száját
-Hozzá nem nyúlsz. - mondta Andy határozottan, és kivitt a házból
Amint karjai enyhítettek a szorításán, ellöktem magamtól.
-Minek kellett ide jönnöd? - förmedt rám idegesen, és beleszívott a cigijébe
-Azt hittem megöltétek a barátnőmet. - mondtam halkan
-Nem kizárt. - mondta, és kifújta a füstöt
-Tessék?
Andy odasétált a kapuhoz, és kinyitotta. Intett, hogy menjek utána. Végig sétáltunk a járdán, egészen a kert végébe. Itt megálltunk, és rám nézett.
-Frissek. - mutatott a holt testekre, a maga leszarom stílusába
Számomra egyáltalán nem volt nevetséges.
Kétségbeesetten rogytam a földre, és vettem reszkető kezeimbe, barátnőm holt testét.
Andy szemszöge.
Amint összeállt a kép, szörnyen éreztem magam. Ugyan, nem én öltem meg, de hatalmas bűntudat keletkezett bennem. Letérdeltem hozzá. Keservesen sírt, mégis meglepődtem, amikor hirtelen átölelt. Persze megértem. Végül is, kitől várjon vigaszt?
Pár héttel később...
Dorothy szemszöge.
A temetés után, ami csak hazugságokra épült, minden lenyugodott. Emily mindig itt volt, és támogatott. Igazi jó barátom lett. Még ha korábban nem is ismertem. Eleanornak köszönhetően rátaláltunk egymásra. Eleanor... nem szívesen beszélek róla senkinek, akkor sem az igazat mondom. Persze Emily mesélte, hogy figyelmeztette Eleanort, hogy egyedül marad. Számomra a lány, a mai napig titokzatos, honnan tud ennyi mindent, talán túl sok mindent. De valamiért, mindig itt van, és ez nekem nagyon jól jön a jelenlegi állapotomban. Számíthatok rá, és nem hagyja, hogy elzárkózzak előle.
Ami
Andyéket illeti, ők jól vannak. Andy elmondása szerint, szünetet
tartanak, mivel Ashley elhagyta őket. Ez, semmi pozitívat nem
jelent. Sőt, már megfordult a fejemben, hogy lebukik, és börtönbe
köt ki. Míg a többiek, a kis törzshelyükön megússzák. Viszont
nem akarok neki rosszat, úgy mint ő Eleanornak. Ezért nem is
gondolkozom ezen.
Nap, mint nap, visszasétálok minden este Eleanor sírjához, ilyenkor velem tart Emily is. Sokszor töltjük a éjszakákat a temetőben. Valamint, a vasúti nyugalmakba is, beavattam Emilyt.
Nap, mint nap, visszasétálok minden este Eleanor sírjához, ilyenkor velem tart Emily is. Sokszor töltjük a éjszakákat a temetőben. Valamint, a vasúti nyugalmakba is, beavattam Emilyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése